Az arany és az alkímia - mindíg hamisították

Az arany és az alkímia - mindig hamisították - A középkori Magyarország Európa egyik legfontosabb aranytermelő országa volt.

Az aranycsináló magyar alkémistáknak, láttuk, semmi szerepük nem volt a kémia hazai kialakulásában.
Az aranynak magának azonban mégis volt hozzá köze. Említettük, hogy az arany mindig érték volt. Éppen ezért mindig hamisították, vagy megpróbálták hamisítani. Nem alkémista módon, hanem úgy, hogy felhígították, azaz más fémekkel ötvözték. A hatalom, az állam pedig ugyanolyan régóta küzdött a nemesfém hamisítás ellen. Tudjuk, hogy Arkhimédesz, a syracusai bölcs (Kr.e. 287-212) hogyan találta fel a róla elnevezett törvényt. Hieron király gyanakodott ékszerészére, hogy az lopott az aranyból, amelyet egy korona elkészítéséhez kapott. Megbízta tudósát, hogy járjon utána a dolognak. De hogyan lehetett a gyanút bizonyítani? Arkhimédesz ezen tűnődött a fürdőben, aztán egyszerre felkiáltott: Heuréka, s amúgy víztől csöpögve mezítelenül rohant haza, hogy elképzelését kísérletileg igazolja. A fürdőben vette észre ugyanis, hogy minél jobban belemerült teste a vízbe, annál több víz csordul ki a kád szélén. Otthon pontosan lemért, a koronával egyenlő súlyú arany és ezüst tömböket merített egy színültig vízzel telített edénybe, és megmérte a kiszorított víz súlyát. Ez a két fém esetében különbözött. Aztán a vízbe merítette a koronát, a kiszorított víz súlya a kettő közötti érték volt. A korona aranyához tehát ezüstöt kevertek. Az ékszerész tehát csalt, meg is lakolt érte. Az arany tisztaságának megállapítására már az ókorban ismertek kémiai megoldásokat. Az Ószövetségben is találunk utalásokat az arany úgynevezett kupellációs vizsgálatára, amikor a megolvasztott aranyhoz ólmot adtak, hevíteni kezdték, az ólom a levegő hatására ólomoxiddá alakult, ez magához vonzott az aranyon kívül minden más fémet. Az ólomoxidot eltávolítva a kupellában a színarany maradt vissza. A római császárok már rendeletben írták elő e módszer használatát az aranypénzek vizsgálatához, sőt ellenőrző hivatalokat is felállítottak, és szakembereket képeztek ki. Ez a kupellációs módszer különböző modern formáiban tulajdonképpen máig is él.
A középkori Magyarország Európa egyik legfontosabb aranytermelő országa volt. Aranybányászat már a Honfoglalás előtt is folyt e területen. Erdélyben a római korból származó leletek tanúskodtak erről, a Felvidéken pedig feltehetően a frank uralom során vette kezdetét a bányászat. Őseink tehát helyben találták a bányakultúrát, és természetesen már korai királyaink is gondoskodtak róla, hogy e tevékenységet megőrizzék és fejlesszék. Német bányászokat telepítettek az országba, és a bányavárosokat jelentős kiváltságokban részesítették. Az első ránk maradt kiváltságlevél IV. Béla aláírását viseli, Selmecbánya városának szól, és ma az Országos Széchenyi Könyvtárban őrzik. Ezüstpénzt már Szent István király is veretett, az első magyar aranypénzt pedig I. Károly (Róbert) 1325-ben. Azt is forintnak hívták, mint mai pénzünket. A név Firenze város nevéből származik, ahol már 1252-ben vertek aranypénzt: úgynevezett firenzei aranyat, fiorini d'oro, ebből lett a magyar forint szó. Károly király magyar aranyforintja pontosan ugyanannyi aranyat tartalmazott, mint a firenzei pénz. A magyar királyoknak a pénzverésből jelentős jövedelmük volt, évente új pénzt verettek, a régit erre kellett becserélni – a cserélőre nézve kedvezőtlen árfolyamon. Ezt nevezték a kamara hasznának (lucrum camerae). A nyereséget gyakran még azzal is növelték, hogy az új pénz nemesfém tartalma kevesebb volt a réginél.
A pénz minőségének ellenőrzése tehát Magyarországon is fontos állami tevékenység volt. A nemesfémek és a réz a középkori magyar export jelentős tényezői voltak. A bányászatot és a pénzverés módját éppen ezért szigorú törvények szabályozták. E szabályozás elrendelése I. Károly király nevéhez fűződik. Nagyon is indokolt tehát a Magyar Nemzeti Bank döntése, amikor a kibocsátandó új magyar bankjegysorozat kétezer forintosát I. Károly (Róbert) arcképével ékesítette.
A király állami monopóliummá tette a nemesfémek és érceik forgalmát. A bányapolgároknak a bányászott ércet és fémet be kellett szolgáltatni az újonnan szervezett kamaraispánságoknak, akik pénzben fizettek. Veretlen fémet az országból kiszállítani tilos volt.
A beszolgáltatásra kerülő bányatermék értékét persze csak úgy lehetett megállapítani, ha a nemesfém tartalmát meghatározták. Szükséges volt tehát a kőzetet megvizsgálni, mint akkor mondták, megpróbáztatni a próbázók által. A próbázás módjára is utalt Károly király 1342-ben kiadott dekrétuma. A magyar kémia története szempontjából legfontosabb a dekretum 34. és 35. paragrafusa:
„34. Határozzuk továbbá, hogy a városokban legyen egy királyi ház (domus regalis), ahova az aranyat és ezüstöt eladás, beolvasztás és beváltás céljaira mindenkinek el kell vinnie.
35. Meghagyjuk azt is, hogy másutt mint a királyi kamarában senki se merészelje megvizsgálni, hogy hány karátos az ő aranya, hanem a királyi kamarásnak kell a királyi házban és csakis ott e vizsgálatot megejteni és az aranyra a karátokat és királyi jegyünket rátenni és csak ilyen módon helyezzék el a kamarában. Megparancsoljuk a kamaragrófnak, hogy azokat, akik ez ellen tesznek, az előbb említett büntetés alá vesse...” A vizsgálat módja nyilván a kupelláció (tűzi próba) volt. Ez már abból is kitűnik, hogy ugyanebben a rendeletben engedélyezte a király, hogy a tűzi vizsgálathoz szükséges ólmot a kamaragróf aranyért, illetve ezüstért szerezze be. Az egykori vizsgálati eljárás részletes leírását a kortárs VI. Fülöp francia királynak egy hasonló tartalmú 1343-as rendeletében találhatjuk meg. A rendelkezés még a mérés pontosságával is foglalkozott: „A próbázó mérlegei jók legyenek, hitelesek és pontosak, egyik oldalra se húzzanak. A próba mérését olyan helyen végezze, ahol nincs szél, sem hideg és vigyázzon, hogy leheletével ne terhelje a mérleget.” Ha pedig már a lélegzet hatással lehetett a mérlegre, akkor azoknak legalább a klasszikus patikamérlegek érzékenységével kellett rendelkezniük.
Itt jegyezzük meg, hogy a mérleget tekinthetjük a legrégibb műszernek. Olyan régi, hogy feltalálását az ókori népek az istenek valamelyikének tulajdonították. Az istenek használták a mérleget, legalábbis az ősrégi egyiptomi képeken gyakran úgy ábrázolták őket, amint mérlegen mérik az alvilágba belépő halandó bűneit, erényeit. A mérlegelés eredménye alapján döntöttek arról, hogy beléphet-e a halandó. A mérleg máig jelképezi az igazságszolgáltatást. Már a sumérok is használtak mérleget. Számos kőből (achátból, dioritból) készült geometriai idomot vagy állat alakú súlyt őriznek a világ múzeumai. A középkori magyar törvénykezésben egy másik, a kémia szempontjából érdekes dekrétumot találunk, amely Zsigmond királytól származik, és 1405-ös dátumot visel. Ez a törvény is pénzügyi rendelkezéseket tartalmaz, és elsősorban a veretlen fémek illegális kivitelét akarta megakadályozni. Az 5. cikkely így szól:
„Ugyanezért elrendeljük, hogy aranyat és ezüstöt, vagy olyan követ, melyben aranyat vagy ezüstöt fel lehet ismerni, senki ne tartson, továbbá az ezüst öntésére vagy vegyítésére szolgáló edényt vagy eszközt se tartson senki, kivéve az aranyműveseket, ezenfelül az aranynak ezüsttől vízzel való elválasztásának mesterségét se gyakorolja senki, csak azok, akiket e feladattal megbízunk.” Az utolsó mondat különös figyelmet érdemel. Az említett víz ugyanis csak a salétromsav lehet, amelyről tudjuk, hogy az ezüstöt oldja, az aranyat nem. Ezért is nevezte a régi kémiai irodalom választóvíznek. Magyarországon tehát a 15. században már ismerték és használták.
Említettük a bevezetőben, hogy az ásványi savakat alkémisták találták fel a középkorban. Azt azonban nem tudjuk, hogy ki és mikor. A 13. században jelent meg a Summa perfectionis magisterii című könyv, jobban mondva kódex, amelyet később többször ki is nyomtattak. A mű azt állítja magáról, hogy arabról fordították latinra. Szerzője a 8. században Hispániában élt nagynevű alkémista, Dzsabir ibn Hajjan, akit latinul Gebernek neveztek. Ebben a műben már szerepel a kénsav és a salétromsav előállítása. Ám Dzsabir e művének arab eredetije máig sem került elő. Ezért egyes kutatók feltételezik, hogy Geber neve mögé egy későbbi keresztény alkémista pap rejtőzött. Az alkémistáknak ugyanis volt egy tulajdonságuk: számos későbbi tudóssal ellentétben szívesen írtak saját műveik fölé mást, legkivált arab személyt szerzőként. Ennek oka többnyire az alkémista munkát tiltó egyházi rendelkezés volt. Bárhogy is történt, a 15. század legelején a salétromsavat már Magyarországon is ismerték, sőt nyilván fel is használták az arany és az ezüst oldatos szétválasztására. Míg azelőtt a laboratóriumokban leginkább az olvadékokkal dolgoztak, az ásványi savak felfedezése után egyre inkább az oldatok kerültek az előtérbe. A legkorábbi magyarországi kémikusoknak tehát az úgynevezett próbázók (probatores, Probierer) tekinthetők, akik a pénz és a nemesfémek tisztaságát ellenőrizték. Személyükről nem sokat tudunk, legtöbbnek a nevét sem ismerjük. Az arany-ezüst átvétele a királyi házban a leadók számára nem volt közömbös, hiszen anyagilag erősen érdekeltek voltak, és egyúttal kiszolgáltatottak a királyi próbázóknak. Sok visszaélés lehetett e téren, annál is inkább, mert a kamaragrófi tisztségeket az udvar bérbe adta vállalkozóknak. A bérlő, aki nyilván nagy összeget fizetett e jogért, bőven be akarta hozni költségeit, és ezt a beváltásnál érhette el leggyorsabban. A visszaélések ellen a bányavárosok úgy védekeztek, hogy maguk is alkalmaztak városi próbázókat, akik a királyi tisztviselőket igyekeztek ellenőrizni. Gyakori volt a nézeteltérés a királyi és a városi próbázók között, különösen a felvidéki bányavárosokban. A panaszos levelek rendszerint a királynékhoz íródtak, mert Zsigmond király a Selmecbánya–Körmöcbánya közötti bányavidék haszonélvezetének jogát a mindenkori királynő számára biztosította. Így például Tengler körmöci kamaragróf 1498-ban leírt a selmecbányai városi tanácsnak, és ebben közölte, hogy a királyi próbázó az előző héten nem találta a próbákat olyan minőségűnek, mint amilyennek azt Steckh Baltazár városi jegyző és próbázó megállapította. Felszólította Steckhet, hogy ne tartsa vissza az ezzel kapcsolatos írásokat, hanem küldje fel a kamarához. Thurzó János kamaragrófsága idején kiéleződött Selmecbánya városa és a kamara közötti ellentét. A város panasszal élt a kamaragróf ellen, hogy próbázói sértően bánnak a bányapolgárokkal, az ő próbázójukat számba sem veszik, sőt megakadályozzák mintavételeit. 1500-ban pedig azt veti a város a kamaragrófság szemére, hogy nemcsak a nedves próbánál (mit der Prob auf das Gold in Wasser), hanem a karcpróbánál is visszaéléseket követ el a város kárára. Richelnek pedig, e becsületes és szakmájában jártas férfinek, akit a város próbázás céljából alkalmazott, a próbavételt egyszerűen megtiltotta. Tehát az arany finomságának meghatározására használták már a mai napig ismert karcpróbát is. Egy cserepet karcoltak meg a vizsgálandó tárggyal, és a karcot ismert aranytartalmú tűk karcával hasonlították össze. A város és a kamaragróf vitája 1504-ben Anna királynőnek, II. Ulászló király feleségének döntésével ért véget, ő kompromisszumot ajánlott, amit mind Thurzó, mind a panaszt az udvarnál személyesen előadó Steckh Baltazár elfogadott. E szerint az ezüstöt tűzi próbával, az aranyat választóvíz segítségével fogja megvizsgálni Steckh Baltazár, akinek eredményeit Thurzó is el fogja fogadni. Az első név szerint ismert magyarországi analitikus kémikus tehát Steckh Baltazár volt, aki e mellett negyven éven keresztül Selmecbánya város jegyzői tisztét is ellátta. A béke rövid ideig tartott. 1522-ben már a királyi próbázók emeltek panaszt a városiak ellen Mária királynénál, II. Lajos feleségénél, hogy a polgárok mellőzik a királyi próbázók eredményeit.
A mohácsi csata és a török terjeszkedés nyomán a viták elcsitultak. I. Habsburg Ferdinánd mindent elkövetett, hogy a bányavárosokat megvédje a török elől húga, az özveggyé vált Mária királyné javára. A másfélszázados hódoltság alatt a törököknek egyszer sem sikerült a Budától nem is olyan messze fekvő alsómagyarországi bányavárosok elfoglalása.
Amikor Mária királyné kissé kelletlenül, két bátyja, V. Károly császár és Ferdinánd király nyomására elhagyta az országot, hogy átvegye Németalföld kormányzását, Ferdinánd az egész bányaigazgatást közvetlenül az alsó-ausztriai kamara alá rendelte. 1570-ben Miksa király új bányarendtartást vezetett be, amelyik a próbázók kiképzéséről is intézkedett. A rendtartás eskütételt is előírt a királyi próbázóknak. Az eskü ekképpen szólt:
„Fogadjátok és esküdjetek meg a legfelségesebb és leghatalmasabb fejedelemnek, Miksa római császárnak, Magyarország és Csehország királyának, Ausztria főhercegének, legkegyelmesebb urunknak, hogy ő császári felsége, valamint legfőbb kamaragrófja iránt engedelmesek és hűségesek lesztek, állástokban magatokat becsülettel viselitek és mindenkinek aranyát és ezüstjét becsületesen próbázzátok, hogy ő császári felségének az illeték megfizettessék, úgy szintén ha valaki hozzátok ércet vagy érckövet hozna, azt hasonlóan próbázzátok és a legfőbb kamaragróf, a bányamesterek és bírák előtt a vételekben semmit vissza nem tartotok, s mind szegénynek, mind gazdagnak álnokság nélkül becsülettel próbáztok, ebben sem barátságot, sem ellenségeskedést, bért, adományt vagy szegénységet tekintetbe nem vesztek, magatokat félre nem vezetitek és megtéveszteni sem hagyjátok!” Ebből a szövegből úgy tűnik, próbázásnál veszélyes kísértések nehezítették a próbázó munkáját. A bányavidéken a következő másfél évszázadban viszonylagos nyugalomban folyt tovább a munka. A 18. században erre az alapra fog felépülni a magyarországi oktatás egyik büszkesége, a hazai tudományos kutatás bölcsője, a Selmecbányai Bányászati Akadémia.