Berczeli Gábor: Az arany szerepe az Asanti Birodalomban
A 17. század végétől kezdve számos beszámolót találhatunk a gazdagságáról, aranyáról és rabszolga kereskedelméről híressé vált Asantiról. Ezek szemlélete és a rájuk alapozott korábbi munkák azonban természetesen a korabeli európai nézőpontot tükrözték csupán, és jelentős megfigyeléseik ellenére gyakran figyelmen kívül hagytak alapvető fontosságú elemeket és jelenségeket. Ezen területek közé tartozik az arany szerepe is, mely bár a korai európai jelenlét első számú oka volt, mégsem foglalt el jelentős helyet a helyi kultúrák későbbi tanulmányozásában. Asanti esetében az aranyon alapuló vagyon és a gazdasági helyzet különös jelentőségét az adja, hogy a korai klán és anyaági nemzetségi rendszeren alapuló társadalom a birodalomépítés során jelentős változásokon ment át, s a politikai hatalom, valamint a társadalmi státus alapját képezte. Ez a megállapítás talán túlságosan általánosnak tűnik első ránézésre, azonban Asanti esetében jelentős mobilitással járt együtt, itt az asszimilált rabszolga maga is ültetvények és további rabszolgák birtokosává válhatott, vagy akár királyi rangot érhetett el, s ugyanakkor a pontosan meghatározott, részletes törvényi szabályozás folytán akár az asanti uralkodó, az asantihene is eltávolítható volt trónjáról. A hivatalok megszerzése, trónok és főnöki székek öröklése és bármiféle intézményesített előrelépés a gazdasági vállalkozásokban elért sikerek függvényében vált nagyrészt elérhetővé, ebben mérték az egyén tehetségét, alkalmasságát, és ezen alapult megbecsültsége, valamint a követők tábora. Mindezek tükrében a kiválasztott résztéma bemutatása mellett a következőkben célom alapvető háttérismeretek felvázolása is, melyek tájékozódási pontot nyújthatnak. A tanulmányom végén található irodalomjegyzék is az előzetes ismeretekkel nem feltétlenül rendelkező olvasók számára bizonyulhat hasznosnak, témám viszonylagos ismeretlensége miatt nem adtam meg az aránylag nehezen hozzáférhető és mára már apróbb résztémák irányába specializálódott szakirodalom hivatkozásait.
Nézzük tehát először az európai kontextust. Közismert, hogy Nyugat–Afrika aranya már az ókortól kezdve vonzotta a Földközi–tenger népeinek érdeklődését, és a középkortól kezdve igen jelentős szerepet játszott az európai gazdaságban a transzszaharai kereskedelem révén. A felfedezések korában Hajós Henrik portugál gályái aztán tengeri úton is elérték az arany vélt forrását, megkerülve ezzel az európaiak számára átjárhatatlan Szaharát és a közvetítő muszlim kereskedőket. Az angol aranypénzeknek nevet adó Guinea és közelebbről az Aranypart vált a portugál, holland, angol, dán, francia és más nemzetek kereskedőinek kedvelt úti céljává az atlanti háromszögben, s így egyedülálló sűrűségű erődrendszer alakult ki a mintegy 250 km szélességű partvonalon, melynek kiépítésében egyes források szerint Kolumbusz is részt vett. Ugyanakkor az arany nem csupán az európaiak érdeklődésére tarthatott számot, sőt a 18. század elejéig legnagyobb része Szudán belső kereskedelmébe került, ahol a nagy központok, mint Timbuktu, Mali, valamint Gao és utódállamaik vagy Hauszaföld királyságai és később kalifátusai a legnagyobb felvevőpiacok közé tartoztak. Helyben, az erdősáv népei körében sem volt értéktelen a nemesfém, talán mindenki számára ismerősek a képes ismeretterjesztő könyvek arany ékszerekkel borított és színpompás kente szövetekbe burkolt afrikai uralkodói. Ezek leggyakrabban akán és ezen belül is asanti királyokat, főnököket ábrázolnak, akiknek népei az aranymezőket birtokolták. Arról már ritkábban emlékezik meg a magyar nyelvű irodalom, hogy díszítő funkcióján és a magas kultúrák művészetein kívül a helyi népek körében is az európaihoz hasonlítható jelentősége volt az aranynak, melynek kezelése és birtoklása kidolgozott törvényi keretek közt a helyi gazdaságok és társadalmak alapját képezte. Ennek részben historiográfiai okai is vannak, hiszen a sok tekintetben gyakran informatívabb utazóleírásokat követő tudományos célzatú irodalom kora társadalmi értékeit és konvencióit követve igen szelektív volt mind témaválasztásában, mind használt módszereiben és adatgyűjtésében. A huszadik századra az arany közvetlen fizetőeszközként már elvesztette presztízsét, és a néhány évtizede még európai mércével is sok tekintetben modernnek számító Asanti Birodalom struktúrái is hirtelen barbárrá és legfeljebb érdekessé, de nem jelentőssé váltak. Az ötvenes években megszülető önálló afrikai történetírásnak köszönhetően Nyugat–Afrika királyságai és talán egész Fekete–Afrika történelmét tekintve mégis a gyarmatosítás előtti Asanti Birodalom lett a legteljesebb mértékben feldolgozott állam, s a kutatások példaértékűvé váltak. Annak ellenére, hogy óriási, elsősorban angol, kisebb részt holland, dán, német és francia nyelvű irodalma a magyar szakirodalom mégis szegényesnek mondható, noha az antropológia és a modern történetírás számos progresszív kezdeményezése a téma és a tágabb régió szakértőitől származik. A gyarmati adminisztrátor, Ratray kapitány antropológiai írásai sok tekintetben ma is megbízható hivatkozásként szolgálnak, Jack Goody neve ismerősen cseng a kelet–nyugat kapcsolatokkal foglalkozók számára, a tágabb régiót kutató Vansina a szájhagyományok kutatásának jelentős alakja, Ivor Wilks monográfiája példaértékű volt az új afrikai történetírás számára, s a független Ghána intézményeiben, tudományos társaságaiban számos, a kontinens egészét érintő alapkutatást kezdeményeztek.
Mindezek után térjünk át a gyarmatosítás előtti asanti közeg bemutatására. Az Aranypart mögöttes területeit meghódító Asanti Birodalom a 18–19. században élte fénykorát. A korai akán városállamok katonai szövetségéből létrehozott konföderáció 1701–re nyerte el függetlenségét a korábbi domináns államalakulat, Denkira legyőzése által. Mivel az asanti területek stratégiai helyen feküdtek, és ellenőrizték Szudán legnagyobb aranymezőit és fontos távolsági kereskedelmi útvonalak metszéspontjait, hamarosan egy dinamikus, igen gazdag, vetélytárs nélküli hadsereggel rendelkező és erősen központosított birodalmat találhatunk a kezdeti ritkán lakott, őserdővel borított területeken. Mindez persze nem csupán adottságainak következménye volt. Kumasi oyoko klánbeli királyai, az asantihenék a fővárosból nyolc irányban szétágazó útrendszert építettek ki és tartottak fenn, mely az erdősávban ekkor egyedülállónak számított. Ezekre az utakra és a birodalom három zónára osztására épülő igen hatékony ellenőrzési rendszerüknek köszönhetően a központi hivatalnokok és rajtuk keresztül az asantihenék hatékonyan fékezték meg a tartományok ismételt lázadásait, irányítani tudták a kereskedelmet, az információáramlást, és jól irányítható egységes szervezetbe foglalták a birodalom sokféle vallású, etnikumú és kultúrájú népességét.
Az asanti szólás, miszerint „az arany a király", kellő mértékben tükrözi a társadalmi és gazdasági viszonyokat. Az arany, mely por alakban fizetőeszközül, tehát pénzként szolgált, kétségkívül alapja volt a birodalmi politikai rendnek és a hatalmi viszonyok intézményesítésének is. Az arany és a rabszolgaság intézménye volt a gyarmatosítás előtti Asanti Birodalom két legfontosabb alappillére, melyek ugyanakkor végső soron a világgazdaság keringésébe való korai bekapcsolódást is lehetővé tették. A folyóvölgyekben mosott vagy később porított arany nagy előnye volt általános értéke, nagy területen és igencsak eltérő kulturális közegekben való alkalmazásának lehetősége, ebből adódó átválthatósága és nem utolsósorban könnyű mérhetősége. Mindezen tulajdonságai biztosították keresettségét mind a távolsági kereskedelemben, mind a helyi államok keretein belül. Az akán–asanti területeken az aranypor mint fizetőeszköz kezdetben nem volt általánosan elfogadott, és számos más formája és eszköze akadt a tranzakciók lebonyolításának. Itt a szaharai só ugyan hamar elvesztette jelentőségét a tengerpart közelsége miatt, de a vasrudak, vászoncsíkok és a kaori kagyló például sokáig forgalomban volt, különösen a partvidékhez közelebb eső és a keleti, illetve nyugati peremterületeken elhelyezkedő államokban. Az erősen központosított Asanti Birodalom azonban megkívánta az egységesítést e tekintetben is, és számos rendelkezésről van adatunk a korai európai kontaktusokra visszamenően, melyek az aranypor forgalmának kizárólagosságát voltak hivatva elérni. Az aranyrögöket például már a korai 18. században is be kellett szolgáltatni az asantihenének – ennek ellenértékét a későbbiekben aranyporban kifizették –, s a 19. század közepétől az addig kis tételek esetében jól használható kaori kagylók használatát is betiltották. Az aranypor mint fizetőeszköz csak az 1901–es brit gyarmatosítással szűnt meg – erre az Aranyparton már 1889–ben sor került –, de persze még ezután is jó ideig forgalomban maradt.
Az akán népek által lakott területeket mindig is a legjelentősebb aranymezők között tartották számon, s a 18. századra mindenképpen az egyetlen továbbra is jelentős lelőhellyé lépett elő Nyugat–Afrikában. Jelentős szerepénél fogva a térség így már igen korán bekapcsolódott mind a szudáni, mind a transzszaharai kereskedelembe, valószínűleg még az akán népesség betelepedése előtt. A hagyományok és a kereskedelmi útvonalakhoz köthető iszlamizált juula csoportok megjelenése folytán az arany helyi felhasználása és szemlélete sok iszlám vonást is megőrzött. A mérésre szolgáló serpenyős mérlegek és az eredeti mértékegységek, a mithqal és az uqiya is erre szolgál például. Az öntött aranysúlyok elterjedése is ehhez a mérési gyakorlathoz kapcsolható. Ezek úgynevezett viaszvesztéses eljárással készült apró bronzfigurák voltak, melyek szimbolikus jelentéseket is közvetítettek a különböző geometriai minták, emberábrázolások, illetve közmondások megjelenítése által, s nagy múltjuk miatt igen hasznos források a kutatók számára. Az európaiak megjelenésével aztán az aranykereskedelem orientációja és a hozzá köthető gyakorlatok is változásokon mentek keresztül, bár ezek után is a hagyományos szudáni kapcsolatok jelentették a legmegbízhatóbb piacokat. Mindenesetre portugál hatásra megjelent a portugál mértékegység az erdősávban is, és később a holland, majd angol térnyerés hatására a ma is használatos uncia vált meghatározóvá, változásokat hozva az aranysúlyok rendszerében többek között, s egyre gyakrabban tűntek fel kisebb tételben különböző európai érmék is.
Mivel a távolsági kereskedelem – beleértve az atlanti kereskedelmet is – kedvelt
kiviteli cikke volt, és a helyi előkelők is nagy mennyiségben halmoztak fel
aranytárgyakat, illetve különböző regáliákat, különösen a 18. század végétől
állandósult a forgalomban levő aranypor krónikus hiánya. Ez ugyan együtt járt
értékének növekedésével, viszont az egyenetlen elosztással párosulva nem tett
jót a birodalom politikai és gazdasági stabilitásának. A városok (és különösen
Kumasi) központi helyzetük miatt gyűjtő szerepet láttak el, hiszen itt volt a
királyok, főnökök, fontosabb hivatalnokok székhelye és a tehetősebb kereskedők
állandó lakóhelye is. Ezzel szemben a kis népsűrűségű vidékek, ezek közül is
elsősorban az utaktól távol eső erdősávi apró falvak mindenekelőtt önellátó
termelésre rendezkedtek be, és a helyi tranzakciók nagyságrendje nem is tette
volna indokolttá az értékes aranypor használatát a mindennapokban. Ezen
területek gazdasága így érthető okokból nehezebben tudott lépést tartani az igen
nagy mértékű értékváltozásokkal sem. Ezeket a változásokat talán jól
érzékeltetik a kölcsönökre meghatározott kamatok adatai. A korai 19. században
42 nap után egyharmad részt tett ki a fizetendő kamat, míg a század végén 50
százalékról találunk adatokat fél évre vetítve. Időszakosan ennél nagyobb
mértékre is akadtak példák, mégpedig a század második felében, amikor a
sorozatos déli háborúk és az 1874–től kezdődő brit inváziók következtében
megrendült a központi hatalom és az exportkereskedelemben óriási szeletet
képviselő kincstár helyzete.
Az aranyhiány feloldásának legegyszerűbb módozata a hamisítás volt, mellyel
régtől fogva ugyanúgy éltek a közrendűek, mint az előkelők. Már a
birodalomalapítók között számon tartott Okomfo Anokye főpap 77 alaptörvénye is
halállal sújtotta a kevert, hamisított aranyat forgalomba hozókat, illetve akik
ebből készítettek arany ékszereket, mégis gyakran előfordult a réz–, bronz– vagy
ezüstreszelékkel felhígított ún. „rossz arany". A büntetések leginkább a
forgalomba hozókat sújtották, illetve azokat, akik adókat, bírságokat vagy
kamatokat próbáltak ily módon kiegyenlíteni. Ez a gyakorlat is érzékelteti a
központi, azaz királyi bevételforrások fokozottabb, érdekelt védelmét. Későbbi
európai forrásokból azonban kiderül, hogy maguk az asantihenék sem voltak
alkalmanként ártatlanok. Kumasi 1874–es elfoglalása alkalmával a britek több
hordónyi aranyport hurcoltak el a királyi palotából, melyről később kiderült,
hogy erősen felhígított vagy hamis arany volt. A későbbi időszakban is megesett,
hogy maguk az asanti kereskedők kérték a Cape Coast–i brit kormányzótól a
királyi kereskedők kitiltását, mivel rossz aranyukkal rontották az asantik
általános hitelét és gazdasági lehetőségeit.
Az arany ékszerekké és tárgyakká formálása stratégiailag két szempontból is
jelentős volt. Bizonyos fokú védelmet nyújthatott lopás ellen, hiszen a
tárgyaknak közvetlen kereskedelmi értékük nem volt, csak az aranypornak, viszont
nagy értékük és egyediségük is kockázatossá tett egy ilyen vállalkozást. Ennél
jelentősebb a hatalmi jelképek szimbolikája és az ékszerek, regáliák
jelzésértéke. Az egyes darabok súlya és mívessége, valamint a teljes díszekben
hordott vagyon megmutatta az adott hivatalnok, kereskedő, főnök, király
hatalmát, tekintélyét. Mint ezen aspektusok minden megnyilvánulásánál, itt is
nagy gondot fordított arra az asantihene, hogy a saját kivételes, mindenek
feletti hatalmát érzékeltesse. Az évente minden főméltóság és alárendelt király
jelenlétében megült Odwira jam ünnepre minden alkalommal újraöntette saját, nem
hagyományos arany ékszereit. Ezáltal alattvalói mindig új díszekben csodálhatták
meg, ami egyes minták, motívumok elterjedését is befolyásolhatta, és éles
különbség vált láthatóvá a szintén nagy vagyonnal és hatalommal rendelkező
alacsonyabb rangú királyok irányában, akik ékszereik mennyiségét csak 20
százalékos adó megfizetése után növelhették. Előjogként említhetjük még az
arannyal kivert szandálok viseleti jogát, valamint, bár ennek szakrális
jelentősége jóval nagyobb, azt a törvényt, mely szerint senki más nem
készíttethetett Arany Trónust, és nem volt jogosult az Arany Elefántfarok
jelvényének viselésére. A hatalmat azonban nemcsak jelképes, impozáns ékszerek
szimbolizálták, hanem a főrangúak gyakran aranyporban tartott vagyonukat is
magukkal hordozták nyilvános megjelenéseik alkalmával. Így tett az asantihene
is, akinek ezer peredvános (a legnagyobb aranysúly mértékegység) ládái messzi
földön híresek voltak, s bár minden valószínűség szerint nem ekkora mennyiséget
cipeltek utána a külön e célra tartott rabszolgák, 1876–ban a francia Bonnat az
általa látott öt láda arany súlyát mintegy 700 fontra becsülte.
Végezetül térjünk vissza a kereskedelmi készségek és az aranyban tartott vagyon
fontosságára a társadalmi mobilitás szempontjából. A legfontosabb motivációs
elem az öröklés rendszerében található. Eszerint minden aranyban tartott vagyon
tulajdonosa halálakor az asantihenére szállt – ellentétben mondjuk a nemzetségek
által kollektíven örökölt rabszolgákkal –, s rendszerint egyfajta adó levonása
után, ajándékként kerülhetett vissza az egyéb javak és tisztségek jogos
örököseihez. Komolyabb rangot, tisztséget betöltők esetében érvényesült az a
gyakorlat is, hogy az adott főnök vagy uralkodó személyes vagyona beiktatásával
egy időben a trónra, tehát az intézményre szállt, és trónfosztás esetén akár el
is veszett. Mindez, a várható elkerülő taktikák mellett, arra ösztönözte az
egyéneket, hogy nagyrészt arany alapú kereskedelemmel más, „ingatlan" természetű
vagyont alapozzanak meg. A rabszolgák vásárlása és falvak alapítása nemcsak a
követők számát növelte, hanem a gazdasági haszon mellett a személyes hadsereg
alapját képezte, s a falvakat gyakran ajándékozták az asanti előkelők fiaiknak –
akik az anyaági öröklési rend értelmében nem léphettek örökükbe –, ezzel
megalapozva azok karrierjét és saját gazdasági vállalkozásaikat. Az így egyre
nagyobb népesség és területek felett rendelkező vezető réteg már vagyona miatt
is jobb eséllyel indult a megüresedő magasabb trónokért folyó versengésekben,
ami által egész nemzetségek is felemelkedhettek.
Mindezek a folyamatok szolgálták a központi hatalom érdekeit is, hiszen egyre
nagyobb belső vagyonfelhalmozódáshoz és dinamikus terjeszkedéshez vezettek.
Ennek megfelelően az asantihene is elősegítette a tehetséges szabadok
előrehaladását. Nem csupán a főnököknek juttatott bőkezű ajándékokat a
negyvennaponta esedékes asanti központi ünnepeken, hanem a kiválasztott fiatal
tisztek is lehetőséget kaptak időről időre aranyban kifizetett alaptőke
megelőlegezésével. Csakúgy, mint a fent említett főnöki ajándékok, ezek nem
felélendő jutalomnak számítottak, megadott időpontban el kellett számolni velük,
s az elvárások szerint vállalkozásokban lehetőleg meg kellett többszörözni. Ez
egyrészt lehetővé tette, hogy a tisztek új követőik által nagyobb, hatékonyabb
hadsereget gyűjtsenek maguk köré, másrészt hatalmuk közvetlen megalapozása
mellett elismerést is kivívhattak maguknak, hiszen bizonyságot nyújthattak
vezetői képességeikről, rátermettségükről. Ez aztán hivatali előléptetésekhez
vezethetett, elsősorban a meghódított területeken létrehozott új trónok körül,
valamint az örökletes tisztségek választó testületeit is kedvezően
befolyásolhatta.
Az 1820–as évektől kezdve e mechanizmusok aztán már annyira felgyorsították a
nem hagyományos elit térnyerését és felduzzadását, hogy a korábban igen kedvező
folyamatok a birodalom egységes struktúráit is veszélybe sodorták. Ennek
legszembetűnőbb megnyilvánulása a háborút támogató és a békepárt kialakulása,
valamint folyamatos versengése volt. Mindez a hagyományos, elsősorban hadi
arisztokrácia vetélkedését jelentette a hatalmas befolyású kereskedő elittel
szemben. Míg az előbbiek hódítások, rabszolga kereskedelem és agresszív
külpolitika útján kívánták fenntartani és kiterjeszteni az asanti uralmat a
térségben, a kereskedők a gazdasági befolyás kialakítását szorgalmazták, amit
jóval olcsóbbnak, hatékonyabbnak és a modernizációra nyitottabbnak véltek. Amint
ez a belső konfliktus, illetve válsághelyzet is mutatja, az arany és a rá
alapuló gazdasági, politikai és társadalmi struktúrák, mechanizmusok meghatározó
szereppel bírtak az Asanti Birodalomban. Ezek jelen voltak közrendűek és
előkelők mindennapi életében, az udvari és a külpolitikában, s az egyén
szintjére lebontható, egy generáció alatt is jól követhető nagymértékű
változásokban jelentkezhettek. Mindazonáltal nem célom azt a képzetet kelteni,
hogy az említett folyamatok és gyakorlatok egyetlen okozatúak lennének.
Természetesen más tényezők is szerepet játszottak Asanti történetének
alakulásában, elég ha csak a klán, nemzetségi vagy vallási alapú társadalmi
hálózatokra és kapcsolatrendszerekre gondolunk. Mégis, amennyiben a régió
szempontjából nagy jelentőségű birodalmi politikát és nem a szűkebb, etnikailag
asanti területek dinamikáját vizsgáljuk, az említett mozzanatok nagyon is
jogosultak a megkülönböztetett figyelemre, és talán méltán tarthatnak számot az
afrikai kultúrák iránti érdeklődésre.
Felhasznált irodalom:
Ajayi, J. F. A. (szerk.): The UNESCO General History of Africa: Africa in the
19th century until the 1880s. Vol. 6. Rövidített kiadás, James Currey Ltd.
Oxford, 1998.
Boahen, Adu.: Topics in West African History. Longman London, 1966.
Bowdich, Edward T.: Mission from Cape Coast Castle to Ashantee (1819). Frank
Cass Co. Ltd. London 1966.
Curtin, P.D.–Feierman, S.–Thompson, L.–Vansina, J.: African History from
Prehistoric Times to
Independence. Longman, London, 1996.
Dupuis, Joseph: Journal of a Residence in Ashantee (1824). Frank Cass Co. Ltd.
London,1966.
Isichei, Elizabeth: A History of African Societies to 1870. CUP. Cambridge,
1997.
Máthé László: „A brit gyarmatosítás története Nyugat–Afrikában 1787–1874." In:
Africana
Hungarica. Vol. 1. No. 1. 1998.
McLeod, M. D.: The Asante. British Museum Publications Ltd. London, 1981.
Ogot, B. A. (szerk.): The UNESCO General History of Africa: Africa from the 16th
to the 18th
Century. Vol. 5. Rövidített kiadás. James Currey Ltd. Oxford, 1998.
Plass, M. W.: African Miniatures: The Goldweights of the Ashanti. Lund
Humphries. 1967.
Wilks, Ivor.: Asante in the Nineteenth Century. CUP. Cambridge, 1975
| |
|
|
 |
| © www.ekszerviz.hu Kaufmann Ági aranyműves. Minden jog fenntartva. 2008. |
